Jelenlegi hely
Szülésnapi köszöntő
Köszönöm a facebookos üdvözléseket, amelyeket éppen azokban a percekben olvastam, amikor a családi emlékezet szerint megszülettem egy háromezer lelkes faluban. Anyám tizenkilenc volt, és albérletben szült, bábával. Utoljára három héttel ezelőtt gondoltam rá, a halottak napján.
Amióta eszemet tudom, mindig volt feszültség köztünk. Gyerekként például nem értettem, hogy miért kéne helyeselnem neki, ha a vele vitatkozónak van igaza. Nem vert meg, inkább elmagyarázta: azért vagyunk család, hogy összetartsunk, és ha megtámad bennünket valaki, akkor együtt kell föllépnünk ellene. Amikor pedig már elég ismert újságíró lettem, bement a Délmagyarország szerkesztőségébe, és közölte, hogy az ő fia szerkeszti az Élet és Irodalmat. Amit persze nem kellett elmondania, mert a szegedi napilap főszerkesztőjét, Dlusztus Imrét pályakezdő újságíró korában én közöltem az ÉS-ben (jó interjúkat készített). Szegény Imre legyintett, és kijelölte kapcsolattartónak Chikán Ágit, a szerkesztőség legkedvesebb munkatársnőjét.
Anyám rendszeresen írta kockás papírra a helyesírási hibákkal tarkított olvasóleveleket, hébe-hóba meg is jelentek. Azóta sem tisztáztuk, hogy azért lettem-é újságíró, mert örököltem tőle az íráskényszert, vagy azért lett sajtólevelező a második legpatinásabb magyar napilapnál, mert versenyezni akart a tollforgató fiával. A választ már sosem tudom meg. Halála előtt néhány hónappal elhalkult. Minden este nyolckor felhívtam, de csak rutinból felelgetett - fülhallomást titkolt valamit. Már-már arra gondoltam, hogy megint írt valamit a Délmagyarba, amiből zűr lett, kiderült azonban, hogy zűr van ugyan körülötte, de nem olvasólevélből.
Volt egy rabiátus szomszédja, aki előszeretettel randalírozott a házban. Anyám tűrte-tűrte, mígnem kifigyelte, hogy mikor megy le fúrni-faragni a jól szigetelt pincerészébe. A járókeret segítségével utána bicegett, és rázárta az ajtót. Több mint egy nap múlva találtak az átkozódó férfira. A rendőrségi ügyet nem merte anyám elmondani, tartott a tekintélyes és törvénytisztelő polgárrá lett fia dörgedelmétől. Amikor végül mégis bevallotta, csodálkozott, hogy elmarad a pirongatás. Pedig a magyarázat egyszerű. Számtalanszor kerültem olyan helyzetbe, amidőn a legszívesebben azonnal elégtételt vettem volna a csirkefogón. Ilyesmit persze nem tesz egy fegyelmezett értelmiségi - ellentétben a hatelemis anyámmal. Mérgében éppen arra vetemedett, amire egész életemben vágytam.