KulturSzalon

NYELVEM KITÉPÉSÉNEK IGAZ TÖRTÉNETE

 

Hosszan elhúzódó torokgyulladásom okának kivizsgálására háziorvosom beutalt az SZTK-ba. Valószínűleg már nem így hívják, de nekem így maradt meg a szókincsemben. Fél 9-kor érkezem az első emeleti váróterembe. Két ajtó van szemben, az egyiken HALLÁSVIZSGÁLAT felirat, a másikon ORR- FÜL- GÉGESZAKRANDELÉS. Tekintetemmel körbepásztázom a helyiséget, gyors számolás után megállapítom, hogy tízen vagyunk, ülőhely még van bőven, így hát leülök én is, azzal a meggyőződéssel, hogy itt mindenki nagyothall, vagy siket, és egyedül én akarom a torkomat megvizsgáltatni.

 

Hamarosan nyílik a hallásvizsgálat nevű ajtó, és egy bájos mosolyú, halk szavú hölgy tekint körbe a váróban:

- Hallásvizsgálatra vár valaki? – senki nem válaszol, ezért visszahúzódik az ajtó mögé. A zár halkan kattan.

Ekkor nagy csörömpöléssel leesik bennem a tantusz, hogy itt mindenki a másik ajtó kinyílását várja…

 

Pánikszerűen lerohanok a földszintre, veszek néhány újságot, majd visszaülök a helyemre. Túlteszem magam a megrázkódtatáson, hogy dél lesz, mire végzek, és megnézem a bácsit, aki mellettem ül. Sok hasonló kép él bennem gyerekkoromból: sudár termet, szürkésfehér 

haj, kalap. Huncut világoskék szemek, körülöttük sok-sok mosolygóránccal. Szép ember – állapítom meg. Kicsit olyan, mint a nagyapám. Fekete zakó, durvaposztóból varrt bricsesznadrág, hófehér keményített ing, fényesre suvickolt, keményszárú csizma. Egyenes tartására sem az évek múlása, sem a politikai rendszerek váltakozása nem volt hatással. Nagypapám-féle borotvaszesz illatát érzem a frissen borotvált arcról. Kezét ökölben tartva a térdén pihenteti, kékszemével a csizma orrát fürkészi, csak néha néz föl, ha új beteg érkezik. Ünnepi öltözetéből, alázatos viselkedéséből árad a tisztelet és bizalom az orvostudomány iránt.

 

 

Ismét nyílik az előbbi ajtó. - Hallásvizsgálatra vár valaki? – válasz nincs - ajtó bezáródik. Az orr-fül-gége-ajtó bezzeg ritkán nyílik. A sor szörnyű lassan halad. Beletemetkezem az újságjaimba. Közben fel-feltekintek, a kékpulóveres bakancsos férfit figyelem, mert utána következem én. Az idő lassan telik, olykor belehallgatok a körülöttem ülők halk beszélgetéseibe. Megtudom, hogy egy középiskolás lányunoka külföldön fog továbbtanulni, az egyetemista fiúunoka pedig éppen most költözik haza Londonból, a legkisebbnek meg eláll a füle.

 

Előbbi ajtó nyílik - nincs válasz - csukódik. Idő múlik. Újságjaim fogyatkoznak. Újabb történet egy disznótorról, Lőrinc bácsi korai berúgásáról, mely miatt a félig leszúrt disznó több méteren át vonszolta Lőrinc bácsit a véres sárban, így odalett a reggeli hagymásvér. Végre a fül-orr-gége-ajtó nyílik. És van Isten! A kékpulóveres bemegy! Hála az égnek, nem akarok még egy haldokló disznó történetet végighallgatni!

 

Hipp-hopp, 11-kor már sorra is kerülök. Fülig ér a szám az örömtől, ezzel mintegy megkönnyítve az orvos dolgát, mert így a fülemet a számmal egyszerre tudja megvizsgálni. Félelmet nem ismerve vetem magam a gégész székébe, akiről megállapítom egy pillantással, hogy két méter magas, száznegyven kiló, tehát nincs értelme ellenkezni. A mosoly az arcomra fagy rögvest, mikor meglátom azt a fém izét a kezében. Vannak borús emlékeim a fogorvosról, de most határozottan emlékszem, hogy gégészhez jöttem, így elhessegetem a rémképeket, és – mivel ismét meggyőződöm a doktor termetéről – eltátom a számat. Ki is használja a röpke pillanatot, egy gézlappal megragadja a nyelvem, és kitépi a számból. Legalábbis sokkal hosszabbra húzza, mint azt megengedné a nyelvem mérete. Közben érdeklődik kedvesen, – mikor, ha nem most, amikor a nyelvem a markában van? – korábbi betegségeimről, gyógyszerekről, koromról, lakhelyemről, eközben egy cuki kis tükörrel kotorászik a garatomban, és tudományos szavakat mond tollba a segédjének. Elengedi a nyelvem, végre nem öklendezek. Lélegzetvételnyi szünet, elismétlem a kért adatokat, mert az imént nem tudtam jól artikulálni, és már a szemem sarkából látom, újabb merényletre készül azzal a kis vattapamacsban végződő pálcával. Morcosan nézek rá – bezzeg ha negyven kiló lenne, fél lábbal is el tudnám gáncsolni, de ehhez fickóhoz tíz kommandós kell – nem látom rajta, hogy meg lenne szeppenve morcos tekintetemtől. Újból kitátom a számat alázatosan, végül is, nem sok meglepetés érhet már.

 

Tévedtem. A vattapamaccsal körkörös mozdulatokat végez a garatomban, ez minden képzeletet fölülmúl, erős hányingerem van, de az öklendezésnek szerencsére nincs folytatása. Kenet levéve, nyelvem kitépve, hányinger leküzdve, papírok kezembe nyomva, utamra vagyok bocsátva.

 

A váróterem majdnem kiürül, mire kiérek, már csak a bácsika ücsörög mérhetetlen türelemmel, továbbra is csizmája tükörfényes orrát tanulmányozva.Leülök mellé egy percre, a papírjaimat rendezgetem. Recept, anamnézis, diagnózis, kontroll, minden eltűnik a táskámban.

 

 

Hallásvizsgálat nevű ajtó nyílik – kérdés – nincs válasz – záródik. És ekkor… élesen belém nyilallik a felismerés, minek következtében a bácsihoz fordulok, megérintem a kezét: - Hallásvizsgálatra tetszik várni?

 

Megrezzen, felkapja a fejét: - Mi van fiam?! – kiált rám. Ettől én is megrezzenek, de még egyszer megkérdem hangosabban: - Hallásvizsgálatra tetszik várni?! Szépséges kékszeme elkerekedik: - Mondták a nevemet?! – kérdezi jó hangosan. Tessék velem jönni! – kurjantok a fülébe. 

 

Óh, én balga lélek, ki nem lát az orránál tovább! - mormolom halkan magam elé, tudva, hogy a bácsi úgysem hallja. Megállunk a HALLÁSVIZSGÁLAT feliratú ajtó előtt és bekopogok.