Jelenlegi hely
Kis magyar plágiumtörténet Miskolcon

Nemrég meghívást kaptam egykori tanáromtól egy, a Miskolci Egyetemen tartandó konferenciára, ami az előzetes tájékoztató szerint a plágium magyarországi történetéről szól majd. Nem elvonatkoztatva az előzményektől, vagyis a magyar belpolitika elmúlt egy-két évétől, első hallásra úgy gondoltam, tele van már a témával a padlás, de ahogy még a legelvetemültebb öreg diákokkal is előfordul, kedvet kaptam újra beülni a régi előadókba. Tehát mégis úgy döntöttem, elmegyek Miskolcra, és az előadók névsorából ítélve abban is bíztam, hogy hallok majd érdekességeket a régi korok plágiumairól.
A kép forrása: eduline.hu
Az előadásoknak az egyetem Bölcsészettudományi Karának (BTK) Politikatudományi Intézete (PTI) adott otthont szeptember 26-án, a Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézettel valamint az Állam- és Jogtudományi Karral együttműködve. A rendezvény levezető elnöke a PTI igazgatójaként Fazekas Csaba, az egyetem docense volt, aki az erélyt humorral vegyítve igyekezett a szoros időkeretek között tartani az előadókat. Erre szükség is volt, hiszen kiderült, a plagizálás története az előfeltevéseim dacára komoly kutatási lehetőséggel kecsegteti az abban elmélyedőket a legkülönbözőbb tudományterületeken. A tanácskozás során kiderült, hogy bizony amióta születnek egyedi szellemi alkotások, azóta próbálják azt mások sajátjukként feltüntetni, mert a pénz mellett a becsvágy is nagy úr. Persze, ez sokáig nem jelentett gondot, mert egyrészt a nyomtatás előtti idők kapcsán sokszorosítás helyett inkább csak másolásról beszélhetünk, másrészt pedig évszázadokig nem is vette az alkotók többsége komolyan műveik „módosulását”. Különösen igaz ez az egyházi alkotások nagy részére, például a prédikációkra, hiszen gyakran elvárás is volt a kinyilatkoztatások minél pontosabb továbbadása, akár az eredet ismertetése nélkül is. No meg amíg nem volt törvényes akadálya a szellemi „orzásnak”, leginkább egymás között próbálták elrendezni a vélt, vagy valós plágiumvádakat.
A magyar plágiumviták között számomra igen tanulságos volt az „Iliász-pör” és a „Cherrier-ügy”, pontosabban a két, pár évtized különbséggel zajlott vita módja és stílusa. A Kazinczy Ferenc és Kölcsey Ferenc közötti huzakodás két művelt és a maga területén kimagaslót alkotó irodalmár kifinomult, mondhatni igényes vitája volt, míg az 1841-ből hazánkban elsőként ismert, Cherrier János Miklós összeollózott „műve” okán kipattant szerzői jogi vita a durva személyeskedésektől sem volt mentes. Ami azért is feltűnő, mert Cherrier pozsonyi kanonokként egyházi ember, a nagyszombati érseki líceum tanár is volt. A tizenkilencedik század második felében született első vonatkozó magyar törvény megszületésével már jogi oldalról is védelem alatt állnak a szellemi alkotások és tulajdonosaik, kár, hogy azt korunkban politikusok is gyakran kikezdik. Jelentősen elősegíti a plágium terjedését a gyors technikai fejlődés, amivel a fiatalabb korosztályok is élnek, nemritkán visszaélnek, tudhattuk meg a konferencián, hiszen az egyetemeken, főiskolákon rendszeresen találkoznak az oktatók legalábbis plágiumgyanús dolgozatokkal. Fontos tanulság az is, hogy bizony a hallgatók nem is értik, mi a baj, amihez halkan hozzáteszem, hogy véleményem szerint ez a mentalitás valamennyire leképezi a társadalom szellemi – és egyéb – tulajdonhoz való viszonyát is. Ezért is nagyon fontos a szellemi alkotások és az alkotók jogi védelme, hiszen a plágium elbagatellizálása az egész társadalomra, annak működésére is hatással van.
Dolhai József tudósítása

