KulturSzalon

Drága Anya! Azt mondtad, jobb lesz nekünk (nekem és a férjemnek), ha te már nem leszel. Kegyetlenül próbáltál megnyugtatni, és kegyetlenül akartad megértetni velem tavasszal, hogy mi fog történni nyáron... Megértetni azt, amit te már elfogadtál - így mondtad nekem: "meg fogok halni, törődj bele, ahogy én is beletörődtem". Akkor megértettem, és azt mondtam neked hogy elfogadom, megértem, de azt soha nem gondoltam amit te gondoltál, hogy jobb lesz nekünk nélküled. Nincs kiért aggódni, nincs kivel vitatkozni arról, hogy hogyan lenne jobb, nincs kinek dekorációt készíteni az ünnepekre, nincs kit elhalmozni ősszel, és télen almával, nincs kinek adventi naptárat készíteni. Csak a hiány van.... Meg az az érzés, hogy mennyi mindent másképpen kellett volna csinálni. Több szeretettel, vagy pontosabban fogalmazva, jobban kimutatni a szeretetet. Mindkettőnknek. Vagy így volt jól? Szavak nélkül? Rengeteget gondolok arra hogy jól csináltam-e? Hogy mit? Mindent. Jól szerettem? Az utolsó hónapokban is? Érezted?.... Érezted-e mindig, mindenkor, hogy mennyire fontos vagy nekem, hogy mennyire aggódom érted, hogy rettegek attól, hogy valami baj történhet veled... mert szeretlek.

 

 

Nagyon hiányzol, de megértettem, amit tanítottál nekem már kicsi gyermek koromban is. Az élet rendje ez: születünk, élünk és meghalunk, és az utóbbit jobb ha mielőbb elfogadjuk. Viszont azt vallom, hogy örökké él az, akiről nem feledkeznek el soha, akit emlegetnek a szerettei akkor is, ha már nincs az élők között. Hálás vagyok azért neked és apának, hogy annak ellenére hogy nem volt szerencsém ismerni egyetlen nagyszülőmet sem, ti meséltetek nekem róluk. Így nem csak téged és apát „éltetem” az emlékezéssel, hanem a szüleiteket is.

 

Emlékképem pedig szerencsére nagyon sok van. Minden nap eszembe jut valami. Ma például babgulyást ebédeltünk. Soha nem feledem, hogy amikor babos, borsós ételt készítettél, mielőtt a zöldséget a főzővízbe raktad volna, a konyhából ilyesmi hangokat hallattál: pffff….pffff… pffff…. Amikor megkérdeztem mit csinálsz azt válaszoltad, hogy kifújod, hogy ne legyen szeles. Mulatságosnak tartottam, de te úgy csináltad, mint aki tényleg hisz benne, ezért nem nevettem.

És ha már az ételről beszélünk, mindig a kedvenc ételeimmel vártál haza az iskolából. Imádtam, hogy ilyen vagy. Képzeld, nyár óta igyekszem azokat az ételeket elkészíteni, amiket te csináltál, és arra törekszem, hogy olyan legyen mindennek az íze, amilyen az általad készített ételé volt. Nem könnyű feladat, de azt hiszem a varázsfűszer az lesz, aminek a neve ez: szeretet. Az ételeid fő fűszere ez volt. Emlékszem, kislány koromban gyakran mondtad, hogy menjek be hozzád a konyhába és nézzem, hogy mit hogyan csinálsz, mert sohasem tanulok meg főzni. Én erre mindig azt mondtam, hogy majd megtanulok, ha kell. Később, amikor már főztem és eszembe jutott egy-egy általad készített étel, felhívtalak telefonon és kérdeztem. Ezt néha még most is megtenném, de sajnos, az angyalok nem veszik föl a telefont azzal, hogy mindjárt adnak téged, hogy újra beszélhessünk.

 

De ne aggódj, tudom, hogy te már évek óta nyugalomra vágytál, hisz elmondtad nekem többször, és én megértettem, elengedtelek ugyan, de attól még nagyon hiányzol. Emléked legyen áldott és nyugalmad békés!