KulturSzalon

Magyarországon járunk, az 1130-as években, az Árpád-házi királyok uralkodásának egy zaklatott, trónviszályoktól gyötört periódusában, II. (Vak) Béla uralkodásának idején. A dinasztia testvérháborúkkal tarkított krónikája megfelelő alapanyagot kínált Petőfinek egy összetett, izgalmasan morbid emberi és társadalmi viszonyrendszer megrajzolásához.

 

Másfél évtizeddel korábban Könyves Kálmán király uralkodását (1095-1116) beárnyékolta a hatalomért folytatott szüntelen harc öccsével, Álmos herceggel (a későbbi Béla király apjával). E harc sokadik fellángolásakor Álmos herceget és hét év körüli kisfiát a király parancsára megvakították, hogy az uralkodásra alkalmatlanná tegyék. Később, miután Kálmán fia, István utód nélkül halt meg, mégis a megcsonkított, fiatal herceg lépett trónra. Szerb feleségével, Ilonával gyakorlatilag társuralkodókként irányították az országot. Neki is rendszeresen meggyűlt azonban a baja egy apjához hasonlóan szívós és konok trónkövetelővel, Borisszal vagy Boriccsal, Galícia hercegével. Borics, Kálmán király második feleségének, Eufémia orosz hercegnőnek (a darabban Predszláva) a fia volt, akit azonban Kálmán soha nem ismert el sajátjának, mivel édesanyját még a kisfiú megszületése előtt hűtlenség miatt eltaszította, és hazaküldte Kijevbe.

 

A cselekmény idejére Béla király országlását belső és külső ellenségek egyaránt fenyegetik. Egyrészt sokan még most is uralkodásra alkalmatlannak tartják a megvakított királyt, és az Árpád-ház Álmos- féle ágának követelnék a trónt, másrészt Borics herceg és anyja sereget toboroz, hogy lerohanják a viszályoktól szétszabdalt országot...

A klasszikus magyar drámairodalom számos olyan ismert vagy kevésbé ismert remekművet tart számon, melyeket eredeti formájukban igen problémás színpadra állítani töredékességük, nyelvezetük vagy szerkezeti egyenetlenségük okán. Mivel azonban e művek a bennük rejlő drámai lehetőségek, izgalmas kérdésfelvetések, egyedi látásmódjuk vagy meglepő modernségük miatt színpadra kívánkoznak, és napjaink megújuló színpadi nyelve is újra meg újra felfedezi őket, az elmúlt évszázadban szokássá és szükségessé vált az eredeti anyagok újragondolása, átalakítása, kiegészítése, befejezése. Irodalmunk olyan, szinte már “klasszicizálódott” adaptációkat ismer, mint a Móricz Zsigmond által kiigazított Magyar Elektra (Bornemisza Péter műve), vagy Illyés Gyula híres Bánk bán-átdolgozása (amelyből azóta újabb, átigazított vagy modernizált szövegváltozatok születtek). Ide kívánkozik még Spiró György átirata Katona József Jeruzsálem pusztulása című tragédiájából, vagy a szintén Illyés által kiigazított Teleki László-színmű, A kegyenc is; de Csokonai Tempefőijét vagy Vörösmarty A fátyol titkai című komédiáját sem állítják színpadra újragondolt befejezés vagy kiegészítő dramaturgiai munka nélkül. Az utóbbi években Csiky Gergely vagy Szigligeti Ede műveiből is nagy sikerű nyelvi, dramaturgiai frissítések születtek. E szövegvariácók célja (ahogy a Móricz Zsigmond Színház előadásának esetében is) mindig az, hogy az eredeti művek problematikája a lehető leggazdagabban, a színész és a néző számára is izgalmas találkozási lehetőséget kínálva, a mának tükröt tartva, és a maga gondolati teljességében mutatkozzék meg.