Jelenlegi hely
Új Novella
SZOKATLAN EBÉD
A család ebédnél ült, mint az akkor még névtelenség árnyékába burkolózó író, költő, Makocsek Ferenc. Letette a leveses kanalát, a mennyezetre nézett, ahol halványka, alig látható, homályos fény égett, bal kezével beletúrt még csak most őszülő hajába – hisz alig múlt harmincéves -, és halkan, alig érthetően beszélni kezdett.
- Nem tagadhatjátok meg tőlem a magányt! Szükségem van néha az egyedüllétre, hogy átlássam a dolgok közti összefüggést.
Az idegileg meglehetősen temperamentumos, és helyenként arrogáns családfő ezt már nem hagyhatta szó nélkül. Felállt, és dühöngő vérszomjjal ordibálni kezdett.
- Á, mi a szösz! Szóval magány kell neked mi?! Hát vedd tudomásul, hogy két nagyadag pofon kellene neked, az majd kijózanítana végleg! Miért nem keresel már magadnak munkát, ahelyett, hogy a mi nyakunkon élsz, még most is?! Nekem ilyen idős koromban már családom volt, és munkám is! – s ez a szinte bosszúszomjas, egyszerre dühöngő, és hiénaszagú ostorpattogatás, ami a szavait kísérte egyfajta lemondás volt rá és jövőjére nézve. A másik széken – közvetlenül mellette édesanyja ült, de erre még nem szólt semmit. A család összes tagja ismerhette a különc, és talán épp ezért kissé hóbortos, és bűnbak írót, akinek meglehetősen furcsa, és sok helyütt érthetetlen rigolyái voltak: például soha nem szerette, ha egy helyen akárcsak többen is voltak, mint a szükséges két fő. Vagy ha az áruházban nem minden tárgy, és talán még az emberek is sorrendben, és a rendszeresség törvényes szabályai szerint várakoznak! S idegbajt kapott, ha az adott könyvesboltba, ahova tudvalevőleg járni szokott, valamelyik kellemetlenkedni akaró eladó megkérdezte tőle, hogy mit parancsol? vagy segíthet-e? Holott, amikor az aktuális könyv után érdeklődött sötét rejtelem vette körül az adott könyv tartózkodási helyét.
Makocseknek – bármennyire is hihetetlen, és meglepetést okozott -, még soha sem volt barátnője -, eltekintve attól az egyszerű ténytől, hogy gimnáziumi, vagy egyetemista csoporttársait annak lehet nevezni. Makocsek délelőtt elment dolgozni, mint egy kényszerített igás robottal, és a felelősségteljes pedagógusok öntudatával a munkahelyére, és napestig dolgozatfüzeteket ellenőrzött, és házi feladatokat javítgatott zöld javítószínnel.
Házasságából egyetlen lánya született; valódi egzotikus szépség a maga nemében, aki különösebb tudomást nem igazán vett róla, még akkor sem, amikor a felügyelet jogát az anyának ítélték.
- Nem fogod kibírni! – vélt most halkan szólva az anya.
- Muszáj lesz! – vonta meg vállait Makocsek.
- Ne menj el édes fiam! – rimánkodott tovább az asszony. -– Apád csak makacs, és önfejű, de tudod, hogy nagyon szeret téged! -–próbálta marasztalni az asszony.
- Tudom! Magam miatt kell ezt megtennem! Megérted?! – búsulva meghajtotta a fejét, mint aki ősi szokás szerint tiszteletadásra készül, egy különleges személlyel szemben.
- Apus! Te pedig megígéred, hogy semmiben nem fogod többet zavarni a fiatalembert! Megértetted?! - próbált továbbra is egyezkedni az asszony.
Makocsek most fölállt, odament az asztal másik felére – ahol anya időzött egy ideig -, kezébe vette az asszony kék-zöld visszeres, gyönge kezét majd kézcsókot nyomott rá. – Ne aggódj! Nem lesz semmi baj! – szánta biztatása előjeleként.
Az anya most nagyon figyelt. Már régóta ismerte fiát, és egyetlen fontos, és megkerülhetetlen dolgot megértett, és megtanult vele kapcsolatosan; ha egyszer valamit elhatározott, akkor azt szerette, ha az lehetőleg minden egyes esetben sikerül! S ez alól ez a mostani nagyon komoly elhatározása sem lehetett kivétel. Azért, hogy magának bebizonyítsa, mint egy végső záradékot a megnyugtatást gyorsan még hozzátette:
- Azért, tudod, ha bármi gondod, problémád van minket mindig itt találsz, és mindig szívesen látunk egyetlen kincsem! – erősen türtőztetnie kellett magát, nehogy az aggodalom, és félő anyai szeretet halhatatlan könnycseppjei elárulják föltörekvő érzelmeit.
- Visszajövök még! S a búcsú sem végleges! – ezt egy Shakespeare-i szövegből is vehette volna: ,,A búcsúnk is boldogít!” – vagy talán mégsem! talán csak most kezdett igazán felnőttesen gondolkodni: az önállóság tökéletesen személyes és felelősséggel jócskán megterhelt pillanataiban, amikor minden aprócska jótétemény, avagy jelentékeny hibának is mélyreható következményei lehetnek…
A további hónapokban már ritkán látták, szinte egyre ritkábban ismerősei. A város másik végébe költözött, ami egyfelől sokkalta komfortosabb, és megfelelőbb választásnak tűnt, mint jelenlegi lakókörnyezete. A város másik feléről is könnyebben – alig tíz-tizenöt perc alatt már bent volt a város sohasem alvó, nyughatatlan vérkeringésében, és ez még imponált is neki. Sok esetben ha munkába kellett menni, vagy közös hétvégékre volt családjával még mentegethető helyzetnek is kínálkozott az állítás; én mindenhova gyorsabban elérek! Pedagógus keresetéből csupán egy alig negyvennégy négyzetméteres panelházat vett, ami az agglegények egyszemélyes kiváltságának tökéletesen megfelelt, és mivel soha életében nem volt sem bulizós, sem pedig társaságot kedvelő ember nyugodtan, és kényelmesen berendezkedhetett új, talán gyümölcsözőbb életébe.
Néha meglátogatta szüleit; ami helytelen, mert akár hányszor csak rátört a sóvár önsajnálat, avagy a melankóliával környékezett depressziós hangulat legszívesebben azonnal visszamenekült anya óvó, és védelmező szoknyájához, mert tudta, hogy rá mindenben, és mindig számíthat.
Mint szorgalmas, és túlzottan lelkiismeretes, és pedáns közalkalmazotthoz illik az iskolába is bejárt; mint munkahelye állandó színterére, ahol egyes kollegái – főként elsősorban a hölgyek -, kitüntetett figyelmemmel szemlélték, hogy egy jóképű fiatalembernek bal kezén jegygyűrű fénylik, és még sincs senkije, akivel a földi boldogságot megossza. Talán csak nagyon friss és túlontúl fájdalmas volt még az adott emlék, ahhoz, hogy a múlt sebeit fölszakítsák – vélekedtek egyesek, de odáig sohasem merészkedtek, hogy nyílt, és konkrét titkaikat bármelyik pillanatban jogos szándék mellett fölfedjék!
A szülők még reménykedtek, hogy szeretett, egyetlen fiúk végre abbahagyja ezt a magányos kiscserkész szerepet, és magányos farkas pózt, és végre megint hazaköltözik hozzájuk, és hátralévő életüket még bearanyozza, de a csúfos válása után már semmi sem volt ugyanaz. Egyetlen fölcseperedő lánya is egyre ritkábban vette a fáradságot, hogy öregedő apja egészségi, és egyéb jóléti állapota iránt egy halvány szikra-érdeklődést még biztosítson, így azok kik igazán fontosak, és meghatározóak maradtak, vagy lettek volna az életében szépen lassan kivesztek, elfelejtődtek!